Kezdetek, kísérletek • A 19. század vége • A századelő • A két világháború között • A második világháború után • Válogatott bibliográfia

Kezdetek, kísérletek

Az operett műfaj kezdetei Magyarországon, akárcsak Bécsben és Londonban, Jacques Offenbach (1819–1880) műveinek megjelenéséhez kapcsolódnak. A francia muzsikus néhány szereplős egyfelvonásosait és egész estét betöltő opéra-bouffe-jait osztrák vendégjátékok révén ismerhette meg először a magyar közönség: a bécsi Carl-Theater társulata 1859 nyarán a Hochzeit bei Laternenscheint mutatta be elsőként a budai Nyári Színkörben, amely a fővárosban ekkor még többségben lévő német ajkú közönség szórakoztatását szolgálta. Havi Mihály (1810–1864) kolozsvári társulata még ugyanezen év őszén magyarul is bemutatta a darabot, Eljegyzés lámpafénynél címmel, előbb Brassóban, majd az év végén Kolozsvárott. Az új szórakoztató zenés műfaj népszerűségét jelzi, hogy Offenbach Théâtre des Bouffes-Parisiens-jének együttese 1861 júliusában a pesti Nemzeti Színházban vendégeskedett, francia nyelvű előadásokkal. A francia operettekkel szinte egy időben jelentek meg Magyarországon az első bécsi szerzők: a dalmát Suppé (1819–1895) és a horvát Zayc (1832–1914) hasonló művei is.
A fővárosi magyar nyelvű operettelőadások színhelye 1860 és 1864 között részint a pesti Nemzeti Színház volt, ahol Szerdahelyi Kálmán (1829–1872) fordítóként, rendezőként és énekes színészként is jelentős szerepet játszott. Az első, kifejezetten a szórakoztató műfajoknak szentelt magyar nyelvű színház Molnár György (1830–1891) párizsi mintákat követő, rövid életű budai Népszínháza volt (1861–1864; 1867–1870). Buda és Pest mellett ekkor még a vidéki nagyvárosok – Kolozsvár mellett mindenekelőtt Kassa – is úttörő szerepet játszottak az operettkultusz kialakulásában. Főként Kassán működött például a Latabár-dinasztia első színész tagja, Latabár Endre (1811–1873), aki színigazgatóként és operett-szövegkönyvek fordítójaként is tevékenykedett. A Latabár által magyarított Szép Heléna 1866. márciusi, kassai bemutatója minden valószínűség szerint országos magyar nyelvű premier lehetett – igaz, németül már egy hónappal korábban adták a Die schöne Helenát a Pester Stadttheaterben.

Az első magyar operettkísérletek szerzői – Allaga Géza (1841–1913),¹ Jakobi Jakab (1827–1882)² és Huber Károly (1828–1885)³ – elsősorban színházi muzsikusok voltak (bár Allaga és Huber a Nemzeti Zenede tanáraként, sőt Huber a Zeneakadémia hegedű tanszakának vezetőjeként is működött). Azok a műveik amelyek egyáltalán fennmaradtak, arra utalnak, hogy a falusiasabb szórakoztató zenés műfaj, a népszínmű hagyományait próbálták ötvözni az operett külhoni mintáival. Allaga első magyar operettként számontartott műve, A szerelmes kántor (bemutató: Buda, Népszínház, 1862) például a fennmaradt források alapján nem más, mint vidám népszínmű népies műdalbetétekkel.
A korai magyar operettek azonban még a honi közönség körében sem arattak átütő sikert. Sokkal népszerűbbek voltak a külföldi, főleg Párizsból importált darabok. Az 1870-es évtized repertoárját új, az offenbachi szatíráktól és paródiáktól eltérő típus határozta meg: a „történelmi” operett, melyet mindenekelőtt Charles Lecocq (1832–1918) művei képviseltek. Az osztrák darabok eleinte nem voltak népszerűek Magyarországon, annak ellenére, hogy 1871-től ifjabb Johann Strauss (1825–1899) is számos ilyen művet komponált, köztük a Jókai regényén alapuló, 1867-es szellemiségű darabot, A cigánybárót (bemutató: Bécs, Theater an der Wien, 1885; Budapesten ugyanebben az évben a Gyapjú Utcai Német Színházban). Az 1880-as években a brit operett néhány képviselőjének az alkotásait is előadták magyarul, ezek közül azonban csak Arthur Sullivan (1842–1900) Japánban játszódó egzotikus darabja, a The Mikado bizonyult sikeresnek (bemutató: London, Savoy Theatre, 1885; Budapesten a Népszínházban, 1886).

A 19. század vége

A Népszínház 1875-ös megalapításával először lelt tartósan önálló otthonra Budapesten a magyar népszínmű és az operett. A két műfaj intézményes együtt élése nagy mértékben hatott az operett kialakulóban lévő magyar változatára: a Népszínház sztár­prima­donnája, Blaha Lujza (1850–1926)⁴ mindkettőt művelte, akárcsak az intézmény operett­komponistáinak többsége. A 19. század utolsó harmadának magyar operettszerzői – Puks Ferenc (1839–1887),⁵ Erkel Elek (1843–1893),⁶ Konti József (1852–1905),⁷ Serly Lajos (1855–1939),⁸ Megyeri Dezső (1857–1913),⁹ Hegyi Béla  (1858–1922),¹⁰  Bátor Szidor (1860–1929),¹¹  Sztojanovits Jenő (1864–1919)¹²  és Szabados Béla (1867–1936)¹³  – azonban nem hoztak létre sajátos, exportálható magyar operettstílust. A zsidó származású, Bécsben és Salzburgban is működött lengyel zeneszerző, Konti művei arattak leginkább sikert, különösen Az eleven ördög (bemutató: Budai Színkör, 1884) ésA suhanc (bemutató: Budapest, Népszínház, 1888). Mindkét darab francia szövegkönyv adaptációja, és mindkettő népszerűségében döntő szerepet játszott a fiatal fiú nadrágszerepét alakító Blaha Lujza vonzereje. A „régi dicsőségünk” meg az „éji homály” azonban nem aratott átütő sikert: a Lecocq historizáló operettjeinek példáját követő, dicső magyar múltban játszódó darabok – Huber Hunyadi Mátyás korát megidéző, A király csókja című műve (bemutató: Budapest, Népszínház, 1875), vagy Erkel Elek Székely Katalinja (bemutató: Budapest, Népszínház, 1880), amely Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem korában játszódik – nem lettek népszerűek. A magyar szerzők operettjei csak az 1890-es évek második felében kezdtek feltűnni a bécsi színházak műsorán. Az első fecskék közé tartozott ifj. Bokor József (1861–1911)¹⁴  A kis alamuszi című darabja (bemutató: Népszínház, 1894; a Carl-Theaterben 1896-ban, Der kleine Duckmäusercímmel) és Verő György (1857–1941)¹⁵  Der Löwenjägere (bemutató: Theater an der Wien, 1896; a Népszínházban Az oroszlánvadász címmel 1897-ben).

A 19. század végére Budapest 733 000 lakosú nagyvárossá fejlődött, és egyértelműen a magyar operett-termelés centrumává vált. Az urbanizációval párhuzamos folyamatként zajlott a német ajkú lakosság asszimilációja és a magánszínházi struktúra kiépülése. Budán már 1870-ben betiltották a német nyelvű előadásokat; a döntés nyomán a Várszínház és a Nyári Színkör magyar nyelvű játszóhellyé vált. Pesten, a Gyapjú utcában viszont egészen 1889-ig működött német színház, melyben rendszeresen felléptek a bécsi operett olyan sztárjai, mint Marie Geistinger (1836–1903) vagy Alexander Girardi (1850–1918). Az asszimiláció tendenciáját jelzi, hogy 1889-ben magyar nyelvű játszóhellyé vált a Feld Zsigmonddá magyarosodott Rosenfeld Zsigmond (1849–1939) Városligeti Színköre is. Az 1897-ben megnyílt Magyar Színházzal Budapest újabb magyar nyelvű operett-játszóhellyel gyarapodott, valamint gyakran találkozhatott  a közönség a műfajjal az 1896-ban megnyílt Vígszínházban is.

A századelő

Az 1900 és 1918 közötti időszakot kétségkívül a magyar operett virágkorának tekinthetjük. A századelőn működött zeneszerzők – Lehár Ferenc (1870–1948),¹⁶  Buttykai Ákos (1871–1935),¹⁷  Kacsoh Pongrác (1873–1923),¹⁸  Huszka Jenő (1875–1960),¹⁹  Szirmai Albert (1880–1967),²⁰  Zerkovitz Béla (1881–1948),²¹  Kálmán Imre (1882–1953),²²  Jacobi Viktor (1883–1921)²³  – műveit többnyire Bécsben is játszották. Olyannyira, hogy Lehárt és Kálmánt joggal tekinthetjük egy k. u. k. osztrák–magyar operettiskola képviselőinek, hiszen műveik ősbemutatójára többnyire Bécsben került sor, s csak azután fordították le őket magyarra. A Die lustige Witwe 1905-ös premierje a Theater an der Wienben megelőzte A víg özvegy 1906-os, magyar színházbeli bemutatóját, s az utóbb magyar nemzeti operetté lett Die Csárdásfürstint 1915-ben a Johann Strauss Theater előbb adta, mint a Király Színház 1916-ban A csárdáskirálynét. A magyaros hang, a cigányzene a bécsi operettnek is lényeges alkotóeleme lett, és igen népszerűnek bizonyult. Mi több, Lehár, illetve a budapesti Zeneakadémián tanult Kálmán, Szirmai, valamint Jacobi nemzetközi karriert futott be: nem egy művük még a New York-i Broadway színházaiba is eljutott.

Nem csak a magyar operettszerzők tudtak jól érvényesülni külföldön: impresszárióként és kiadóként is sikeres volt Karczag Vilmos (1859–1923),²⁴  aki 1901-től a Theater an der Wient, 1908-tól pedig a Raimund-Theatert igazgatta Bécsben. Az olyan magyar operettprimadonnák, mint Pálmay Ilka (1859–1945),²⁵  Karczagné Kopácsy Juliska (1871–1957),²⁶  Fedák Sári (1880–1955)²⁷  és Buttykainé Kosáry Emmi (1889–1974)²⁸  szintén népszerűek voltak magyar nyelvterületen kívül is. A zeneszerzők és előadók munkáját termékeny és rutinos magyar operett-szövegkönyvírók és -fordítók segítették: Heltai Jenő (1871–1957),²⁹  Jenbach Béla (1871–1943),³⁰  Faragó Jenő (1873–1940),³¹  Bródy Miksa (1875–1924),³² Martos Ferenc (1875–1938),³³  Mérei Adolf (1877–1918),³⁴  Pásztor Árpád (1877–1940),³⁵  Bakonyi Károly (1873–1926),³⁶  Földes Imre (1881–1958),³⁷  Gábor Andor (1884–1953).³⁸

A századelő első két magyar sikerdarabja, Huszka Bob hercege (bemutató: Budapest, Népszínház, 1902) és Kacsoh János vitéze (bemutató: Budapest, Király Színház, 1904) még a 19. századi hagyományt követte: mindkettő címszerepét nadrágba bújt primadonna, Fedák Sári alakította. A nadrágszerepek azonban egyre inkább kimentek a divatból, és fokozatosan a „négyesfogat-dramaturgia” vált uralkodóvá, amelyben a darab cselekménye a primadonna–bonviván, valamint a szubrett–táncos-komikus páros körül forgott. Mint Csáky Móric rámutatott, az operettek témaválasztása pontosan tükrözte a Habsburg monarchia etnikai és kulturális sokféleségét, társadalmi osztálykülönbségeit, a főszereplők közötti ellentétek azonban a valóságtól eltérően rendszerint meseszerű happy endben oldódtak fel. A műfaj népszerűségét mutatja a budapesti színházak gyarapodása: 1903-ban nyílt meg az operettre szakosodott Király Színház; sok operettet adtak az 1911-ben megnyílt Népoperában (1917-től: Városi Színház), valamint a főváros orfeumainak és kabaréinak műsorán is rendre szerepel­tek operettek. A Népszínház viszont nem bírta a versenyt, és 1908-ban megszűnt; a Magyar Színház pedig már 1907-ben prózai színházzá alakult.

A két világháború között

A Habsburg monarchia, illetve a történelmi Magyarország első világháborút követő felbomlása a magyar operett számára is új feltételeket teremtett. A budapesti színházi ipar életképességét mutatja, hogy a magyar főváros Bécstől politikailag függetlenedve képes volt a nemzetközi szórakoztatás önálló centrumává válni, olyan világvárosok egyenrangú partnere­ként, mint Berlin és New York. Az operettszínházak sora újabbakkal bővült: 1919-ben nyílt meg a Revü Színház, amely nyári játszóhellyel is rendelkezett (Scala Színház), s később, 1921 és 1925 között Blaha Lujza Színház néven működött. 1922-ben a Fővárosi Operett­színház nyitotta meg kapuit, amelynek 1929 és 1933 között Nyári Operettszínház néven szintén volt második játszó­helye. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha tekintetbe vesszük, hogy 1936-ban megszűnt a műfaj két nagy múltú intézménye: a Budai Színkör és a Király Színház. Új médiumokra tett szert az operett az 1925-től megindult rendszeres rádióelőadásoknak, illetve az 1931-től gyártott hangosfilmeknek köszönhetően is.

A jórészt a két világháború közötti időszakban aktív, vagy akkor indult zeneszerzők – Buday Dénes (1890–1963),³⁹  Ábrahám Pál (1892–1960),⁴⁰  Krasznay (Krausz) Mihály (1897–1940),⁴¹  Eisemann Mihály (1898–1966),⁴²  Lajtai Lajos (1900–1966),⁴³  Gyöngy Pál (1902–1990),⁴⁴  Brodszky Miklós (1905–1958)⁴⁵  és Fényes Szabolcs (1912–1986)⁴⁶  – műveinek stílusát meghatározóan befolyásolta a szórakoztató zene új nemzetközi stílusa, a jazz és új táncai: a tangó, a shimmy, a charleston, a foxtrott és a lassú „angol” kerin­gő (valse boston). A jazz-operett – mint például Eisemann Miss Amerikája (bemutató: Fővárosi Operett­színház, 1929), vagy Ábrahám Viktória című darabja (bemutató: Király Színház, 1930) – mellett új műfaj­típusként értékelhető a Kosztolányi Dezső által „szomorú operett”-ként aposztrofált zsáner, melyben a kötelező happy end elmarad, s amelyet komoly, operás hang jellemez. Ebbe a típusba sorolható a kései Lehár nem egy műve, például a Das Land des Lächelns (a Die gelbe Jacke átdolgozása; bemutató: Berlin, Metropoltheater, 1929; a budapesti Operaházban 1930-ban, A mosoly országa címmel). A magyar operett az 1920-as és 1930-as években is kelendő exportcikk maradt külföldön: Ábrahám Pál-ősbemutatókat tartottak Lipcsében (Die Blume von Hawaii, 1931), Berlinben (Ball im Savoy, 1932), Bécs­ben (Dschainah, das Mädchen aus dem Tanzhaus, 1931; Märchen im Grand-Hotel, 1934); Lajtai Lajos Tontonját Párizsban mutatték be először (1935). To­vábbra is népszerűek voltak külföldön a magyar operettelőadók, mint Alpár Gitta (1900–1991),⁴⁷  Bársony Rózsi (1909–1977)⁴⁸  és Rökk Marika (1913–2004).⁴⁹ Megjegyzendő, hogy számos zsidó származású magyar operettszerző és -előadó karrierjének nemzetközivé válásában lényeges szerepet játszott a nemzetiszocialista terror elől való menekülés. Akik itthon maradtak, azok közül sokan nem élték túl a második világháborút, mint például az Offenbach című operettjével (bemutató: Király Színház, 1920) nemzetközi sikert aratott Nádor Mihály (1882–1944).⁵⁰

A második világháború után

Az operett és művelőinek viszontagságai a második világháború befejezésével sem értek véget. A sztálinista diktatúra kiépülésével a színházakat 1949-ben államosították, az operett a szovjetizált Magyarországon szórakoztató műfajból propagandaeszközzé vált. Az államosítást követően új operettszínházat hoztak létre Fővárosi Víg Színház néven (1951–1954). A Fővárosi Operettszínház, amely egy rövid időre második játszóhelyet is kapott (Blaha Lujza Színház, 1954–1960), Gáspár Margit⁵¹  igazgatósága (1949–1956) idején az operett első számú műhelyévé vált. Produkcióit rendre bemutatták a vidéki városok színházai is, az eldugott vidéki kistelepülések operettdömpingjéről pedig 1951-től az Állami Faluszínház (1955-től: Állami Déryné Színház) gondoskodott. Számos rádióoperett és filmoperett is született, amelyek természetesen szintén a korszak kötelező optimizmusát tükrözték – az előbbi kategóriába tartozik például Farkas Ferenc (1905–2000)⁵²  Zengő erdő című darabja (1951), utóbbiba Fényes Szabolcs (1912–1986) 2×2 néha 5 című műve (1954). A rendszeres televízióadások ugyan csak 1958-ban indultak meg, de már 1957-ben kísérletet tettek televíziós operett megalkotására (Offenbach: Eljegyzés lámpafénynél). 
Az államosított Operettszínház műsora lényegesen különbözött a korábbi magánszínházakétól: a külföldi szerzők közül csak a szovjet és béketáborbeli szerzők didaktikus szocialista realista darabjait játszották, mindenekelőtt Dunajevszkij (1900–1955) és Miljutyin (1903–1968) operettjeit (Szabad szél, Havasi kürt). A magyar szerzők új művei elsősorban a szovjet modellt követték. A produkciók azonban, mint Heltai Gyöngyi rámutatott, igyekeztek felhasználni-kisajátítani a két világháború közötti „burzsoá” bulvárszínházi hagyomány sztárjainak (Latabár Kálmán [1902–1970],⁵³  Honthy Hanna [1893–1978]⁵⁴ ) töretlen népszerűségét is. Az első magyar szocreál operettnek az Aranycsillag tekinthető(bemutató: 1950); szövegét jórészt Hámos György (1910–1976),⁵⁵  zenéjét Székely Endre (1912–1989)⁵⁶  írta. Hasonló szellemben készült Vincze Ottó (1906–1984)⁵⁷  „téeszoperettje”, a Boci-boci tarka (bemutató: 1953), amelynek Csizmarek Mátyás⁵⁸  és Innocent Vincze Ernő⁵⁹  írta szövegkönyve a falusi osztályharcot és a mezőgazdaság kollektivizálását dolgozta fel, s amelyben két élő borjú is szerepelt. A szocialista operettek jellemzője a régi operetthang, a heroikus tömegdalok, valamint esetenként a kodályi útmutatást követő népdalfeldolgozások és folklorizáló stílus együttes alkalmazása. Többségük nem aratott sikert; kivétel Kerekes János (1913–1996)⁶⁰  Állami áruháza (bemutató: 1952), amelynek didaktikus és szórakoztató elemeket ügyesen keverő filmváltozata meglepően népszerűnek bizonyult. A műfaj klasszikusai, Offenbach, Lehár, Kálmán Imre művei csak a szövegkönyvek gondos átigazítása után kerülhettek színre. Közülük hatalmas sikert aratott A csárdáskirályné Békeffy–Kellér-féle adaptációja A csárdáskirálynő címmel (bemutató: 1954) – nem csak Magyarországon, hanem a Fővárosi Operettszínház 1955–56-os vendégjátéka alkalmával Moszkvában és Leningrádban is.
Az államilag ellenőrzött operett-termelés egy ideig 1956 után is folytatódott; nagy sikert aratott például Eisemann 1957-ben Szegeden bemutatott műve, a Bástyasétány 77, melyben ismét fontos szerepet kapott a korábbi években imperialistának bélyegzett és tiltott jazz. Az 1950-es évek végétől azonban az operett – a szórakoztató zene új irányzatainak megjelenésével – egyre inkább avítt műfajjá vált, funkcióját részben a musical vette át. A Szép Heléna 1959-es operettszínházi felújítása alkalmával a spártai ifjak – a kritikusok nagy megrökönyödésére – már rock and rollt táncoltak, de a szórakoztató zenés színház új korszakának kezdetét jelezte a musicalre szakosodott Petőfi Színház 1960-as megnyitása is.

Válogatott bibliográfia

Általános összefoglaló írások a műfajról

Keller, Otto. Die Operette in ihrer geschichtlichen Entwicklung: Musik, Libretto, Darstellung (Leipzig–Wien-New York: [k. n.], 1926).
Grun, Bernhard. Kulturgeschichte der Operette (Berlin: Musikverl., 21967 [11961]).
Dahlhaus, Carl. „Opéra bouffe, Operette, Savoy Opera”, in Die Musik des 19. Jahrhunderts (Wiesbaden: Athenaion, 1980) = Neues Handbuch der Musikwissenschaft, Bd. 6, 187–197. 
Csáky Móric (Moritz Csáky). Az operett ideológiája és a bécsi modernség, ford. Orosz Magdolna, Pál Károly és Zalán Péter(Budapest: Európa, 1999). 
Lamb, Andrew. „Operetta”, in The New Grove Dictionary of Music and Musicians, ed. by Stanley Sadie (London: Macmillan, 2001), vol. 18, 493–498.
Traubner, Richard. Operetta: A Theatrical History (New York/London: Routledge, 22003 [11983]).

Offenbach és a francia operett

Dörffeldt, Siegfried. Die musikalische Parodie bei Offenbach (Diss., Frankfurt am Main: Johann-Wolfgang-Goethe-Universität, 1954).
Bruyas, Florian. Histoire de l’opérette en France (Lyon: Vitte, 1973).
Schipperges, Thomas, Christoph Dohr und Kerstin Rüllke, hrsg. Bibliotheca Offenbachiana (Köln: Verlag Dohr, 1998) = Beiträge zur Offenbach-Forschung, hrsg. von Christoph Dohr, Bd. 1. 
Lamb, Andrew. „Jacques, Offenbach”, in The New Grove Dictionary of Opera, ed. by Stanley Sadie, vol. 3 (London: Macmillan, 1992),653–658. 
Franke, Rainer, hrsg. Offenbach und die Schauplätze seines Musiktheaters (Laaber: Laaber-Verlag, 1999).
Yon, Jean-Claude. Jacques Offenbach (Paris: Gallimard, 2000). 
Bozó Péter. „Choufleuri úr szalonjában, avagy A Théâtre-Italien görbe tükre”. Magyar Zene 45/2 (2007. május), 183–199.
Elisabeth Schmierer, hrsg. Jacques Offenbach und seine Zeit (Laaber: Laaber, 2009).
Bozó Péter. „»Orphée à l’envers« – Egy idézet a francia zenés színpadi hagyomány kontextusában”, Muzsika 53/10 (2010. október), 11–15. [1. rész]; 53/11 (2010. november), 23–26. [2. rész].
––––––. „»Die Tiroler sind lustig.« Offenbach és a tyrolienne”, Magyar Zene 50/2 (2012. május), 169–186.

A Habsburg monarchia operettje

Galamb Sándor. „A magyar operett első évtizedei”, Budapesti Szemle 204/592(1926. dec.), 359–390.
Koch Lajos. Kacsoh Pongrác János vitéze. Adalék a budapesti színjátszás történetéhez (Budapest: Fővárosi Könyvtár, 1942).
Hadamowsky, Franz und Heinz Otte. Die Wiener Operette. Ihre Theater- und Wirkungsgeschichte (Wien: Bellaria, 1947).
Gromes, Hartwin. Vom Alt-Wiener Volksstück zur Wiener Operette: Beiträge zur Wandlung einer bürgerlichen theatralischen Unterhaltungsform im XIX. Jh. (München: Mehdizadeh, 1967).
Bódis Mária. Két színházi siker a századelőn (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1984).
Fleziwicsá Co. Die Wiener Operette. 91. Sonderausstellung, Wien 20. Dezember 1984 bis 10. Februar 1985, hrsg. von Otto Brusatti, Wilhelm Deutschmann (Wien: Wiener Stadt- und Landesbibliothek, 1985).
Batta András. Álom, álom, édes álom… Népszínművek, operettek a Habsburg Monarchiában (Budapest: Corvina, 1992). Németül: Träume sind Schäume… Die Operette in der Donaumonarchie, übers. von Maria Eisenreich (Budapest: Corvina, 1992).
Hanák Péter. „A bécsi és budapesti operett kultúrtörténeti helye”, Budapesti Negyed 5/2–3 (1997), 9–30.
Nagy Ildikó. „Vom Volksstück bis zur »Nationalen« Operette”, in Mitteleuropa – Idee, Wissenschaft und Kultur im 19. und 20. Jahrhundert. Beiträge aus österreichischer und ungarischer Sicht, hrsg. von Plaschka, Richard G., Horst Haselsteiner und Anna M. Drabek (Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1997) = Zentraleuropa-Studien, Bd. 4, 131–145.
Monika Fink. „Ballszenen in Operetten”, International Review of the Aesthetics and Sociology of Music 29/1 (June 1998), 3–9.
Batta András. „Magyar operett az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben”, és „Magyar operett a Monarchia széthullása után”, in Magyarország a 20. században, III: Kultúra, művészet, sport és szórakozás, szerk. Kollega Tarsoly István(Szekszárd: Babits, 1998), 505–510 és 515–517.
Batta András. „A Monarchia osztrák-magyar operettje”, in Képes magyar zenetörténet, szerk. Kárpáti János (Budapest: Rózsavölgyi, 2004), 206–220. Angolul: „Austro-Hungarian Operetta under the Monarchy”, in Music in Hungary: An Illustrated History, ed. by János Kárpáti (Budapest: Rózsavölgyi, 2011), 206–220.
Forgács D. Péter. „A czigánybáró operett igaz története”, Új Forrás 37/3 (2005. márc.), 33–43.
Gerő András, Hargitai Dorottya és Gajdó Tamás. A Csárdáskirálynő. Egy monarchikum története (Budapest: Pannonica, 2006). 
Stefan Schmidl. „»Hol minden piros, fehér, zöldben jár!« – A csoportok, az alteritások és a nemzet diskurzusai Ausztria-Magyarország operettjeiben”, Magyar Zene 49/2 (2011), 206–217.

Operett Magyarországon a két világháború között

Leif Ludwig Albertsen. „Zur Ästhetik der Operette und ihrer Krise in der Zwischenkriegszeit”, Studia Musicologica 32/1 (1990), 421–445.
Stachó Lászó. „Szép vagy, gyönyörű vagy… Magyarország?”, Muzsika 49/5 (2006. máj.), 36–40.
Heltai Gyöngyi. „Bulvárszereposztás: női szerep- és identitásmodellek a két háború közötti operettben és színházi sajtóban, 1920–1938”, Sic Itur Ad Astra 19/58 (2008), 233–268.
––––––. „Orfeum az operettben. A pesti zenés színházi szórakoztatás helyszíneinek fikcionalizálása”, in Terek, tervek, történetek, szerk. Cieger András (Budapest: Atelier, 2011), 169–190.
––––––. „A két háború közti pesti operett stiláris és ideológiai dilemmái: a Király Színház példája (1920–1936)”, Tánctudományi Közlemények 3/1 (2011), 53–68. (1. rész); 3/2 (2011), 33–75. (2. rész).

Operett Magyarországon az 1950-es években

Kroó György. A magyar zeneszerzés 25 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1971).
Szemere Anna. „A sematizmus »vívmánya«: a szocialista realista operett”, in Zenetudományi Dolgozatok 1979 , szerk. Domokos Mária és Berlász Melinda (MTA Zenetudományi Intézete, 1979), 145–151.
Tokaji András. Mozgalom és hivatal. Tömegdal Magyarországon 1945–1956 (Budapest: Zeneműkiadó, 1983).
––––––. „A kommunizmus zenekultúrája Magyarországon és a többi volt kommunista országban”, in Zenetudományi dolgozatok 1997–1998 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 1998), 163–178.
Heltai Gyöngyi. „Egy anekdota margójára”, Napút 4/2 (2002, márc.), 7–35.
––––––. „Latyi a Nemzeti előtt. A Latabár Kálmán-féle »öncélú« játékmód színháztörténeti, nézői és politikai értékelése”, Napút 5/2 (2003. márc.), 51–70.
––––––. „A »vendégjáték rítus« kockázatai. A Csárdáskirálynő Romániában 1958-ban”, Korall 13 (2003. szeptember), 125–143.
––––––. „Operett-diplomácia. A Csárdáskirálynő a Szovjetúnióban 1955–1956 fordulóján”, Aetas 2004/3–4, 87–119.
––––––. „Fedák Sári mint »emlékezeti hely«. A bulvárszínházi kulturális örökség átértékelése”, Korall 17 (2004. szeptember), 167–192.
––––––. „Operett-barátság. Az interetnikus reprezentáció elvei és gyakorlata a szocialista operettben”, Regio 16/1 (2005), 71–96.
Korossy Zsuzsa. „Színházirányítás a Rákosi-korszak első felében”, in Színház és politika. Színháztörténeti tanulmányok, 1949–1989, szerk. Gajdó Tamás (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2007), 45–137.
Heltai Gyöngyi. „Az operett eredetmítoszai és a politika (1949–1956). »Kitalált tradíció« működésben”, in: Atelier-iskola: tanulmányok Granasztói György tiszteletére, szerk. Czoch Gábor, Klement Judit és Sonkoly Gábor (Budapest, Atelier, 2008), 343–371. 
––––––. „Kulturális szigetek, pluralizmus, kreolizáció? A szocialista realista operett interkulturális modellje”, Világosság 2009/7–8, 81–118.
Gajdó Tamás. „Színház és diktatúra – Magyarországon”, in Színház és diktatúra a 20. században (Budapest: Corvina/OSZMI, 2011), 338–382.
Heltai Gyöngyi. Usages de l’opérette pendant la période socialiste en Hongrie (1949–1968) (Budapest: Collection Atelier Könyvtár, 2011).
––––––. Az operett metamorfózisai, 1945–1956. A „kapitalista giccs”-től a haladó „mimusjáték”-ig (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2012).

Általános színháztörténeti munkák

Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, I–IV. köt., szerk. Schöpflin Aladár (Budapest: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929–1931]).
A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század, szerk. Hankiss Elemér és Berczeli A. Károlyné (Budapest: OSZK, 1961).
Staud Géza. A magyar színháztörténet forrásai, I: Szövegkönyvek, színlapok, zsebkönyvek; II: A színházi sajtó. Emlékiratok, levelek. Levéltári anyagok; III: Képes ábrázolások. Jogszabályok. Tárgyi emlékek. Egyéb források. Szakirodalom(Budapest, Színháztudományi Intézet, 1962).
Taródy-Nagy Béla, szerk. Színpad és közönség. Magyar színházi adatok, I–II (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1962).
Alpár Ágnes és Szakáts Károly. A magyar színházak műsora, 1949–1969, I–II(Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1970).
Wolfgang Binal. Deutschsprachiges Theater in Budapest (Wien–Köln–Graz: Böhlaus Nachf., 1972).
Székely György, Kerényi Ferenc, Gajdó Tamás és Balázs Éva, szerk.  Magyar színháztörténet, 1: 1790–1873 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990); 2: 1873–1920 (Budapest: Magyar Könyvklub, 2001); 3: 1920–1949 (Budapest: Magyar Könyvklub, 2005).
Magyar Színházművészeti Lexikon, szerk. Székely György (Budapest: Akadémiai, 1994).
Egyed Emese, szerk. „A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század. Kiegészítés”, in Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában (Kolozsvár: Scientia, 2002), 167–200.

Egyes színházak története és műsora

Pukánszkyné Kádár Jolán. A Nemzeti Színház százéves története (Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1940), 177–178.
Mályuszné Császár Edit. A budai Népszínház műsora. (Adattár) (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1957) = Színháztörténeti füzetek, 10.
––––––. Molnár György, a rendező (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1964) = Színháztörténeti könyvtár, 16.
Pukánszkyné Kádár Jolán. A Budai Népszínház története (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1979).
Heltai Gyöngyi. „Népszínház a nemzetépítésben. A szakmai diskurzus kialakulása (1861–1881)”, Korall 37/10 (2009. november), 57–89.
Alpár Ágnes. Az István Téri Színház (Budapest: MSZI, 1986) = Színháztörténeti füzetek 76.
Koch Lajos. A Budai Nyári Színkör (Adattár) (Budapest: Színháztudományi Intézet Országos Színháztörténeti Múzeum, 1966) =  Színháztörténeti füzetek 46.
Alpár Ágnes. A Városligeti Színkör, 1889–1934 (Budapest: OSZMI, 1991).
––––––. A Városliget színházai (Budapest: OSZMI, 2001), 29.
Berczeli A. Károlyné. „A Népszínház könyvtára”, in Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve (Budapest: OSZK, 1958), 369–378. 
––––––. A Népszínház műsora (Adattár.) (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1958) = Színháztörténeti könyvtár, 20.
Kolta Magdolna. A Népszínház iratai (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1986) = Színháztörténeti könyvtár, 16. 
Heltai Gyöngyi. „»Ott tanult meg a pesti ember magyarul nevetni és magyarul sírni« – Népszínházi nemzetdiskurzusok”, in Nemzeti látószögek a 19. századi Magyarországon (Budapest: Atelier Könyvtár, 2010), 213–264.
Koch Lajos. A budapesti Operaház műsora. 1884–1959. (Adattár). (Budapest: Színháztudományi Intézet, Országos Színháztörténeti Múzeum: 1959) = Színháztörténeti füzetek, 30.
Staud Géza, szerk. A budapesti Operaház 100 éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1984).
Alpár Ágnes. Az Óbudai Kisfaludy Színház, 1892–1934 (Budapest: OSZMI, 1991) = Színháztörténeti füzetek 80.
Berczeli A. Károlyné. A Vígszínház műsora, 1896–1949 (Budapest: Színháztudományi Intézet / Országos Színháztudományi Múzeum, 1960) = Színháztörténeti füzetek, 33.
Koch Lajos. A budapesti Magyar Színház műsora (Budapest: Színháztudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1960) = Színháztörténeti füzetek, 24.
Rajnai Edit. „A budapesti Magyar Színház első tíz éve (1897–1907)”, in Színháztudományi Szemle 16 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1985), 115–188.
––––––. „A Magyar Színház műsorpolitikájának története (1907–1918)”, in Színháztudományi Szemle 30–31, szerk. Kerényi Ferenc és Török Margit(Budapest: OSZMI, 1996), 172–195.
Koch Lajos. A budapesti Király Színház műsora. (Adattár). (Budapest: Színháztudományi és Filmtudományi Intézet / Országos Színháztörténeti Múzeum, 1958) = Színháztörténeti füzetek, 21.
Molnár Klára. A Népopera – Városi Színház, 1911–1955 (Budapest: Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, 1998).
Koch Lajos. A Fővárosi Operettszínház (VI., Nagymező u. 17) műsora, 1923–1973 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1973) = Színháztörténeti füzetek, 55.
Alpár Ágnes. Adatok a huszadik századi magyar kabaré zenéjéhez (Tallián Tibor témavezető megrendelésére készült tanulmány. Gépirat, MTA Zenetudományi Intézet).
––––––. A fővárosi kabarék műsora, 1901–1944 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1978).
––––––. A fővárosi kabarék műsora, 1945–1980 (Budapest: Magyar Színházi Intézet, 1981).

Egyes szerzőkre és művekre vonatkozó szócikkeket tartalmazó lexikonok

^Szinnyei = Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, I–XIV (Budapest: Hornyánszky, 1891–1914).
^MZSL = Magyar zsidó lexikon, szerk. Ujvári Péter (Budapest: Pallas, 1929).
^Schöpflin = Magyar színművészeti lexikon. A magyar színjátszás és drámairodalom enciklopédiája, I–IV. köt., szerk. Schöpflin Aladár (Budapest: Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929–1931]).
^{Szabolcsi-Tóth} = Zenei lexikon. A zenetörténeti és zenetudomány enciklopédiája, szerk. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár, I–II. (Budapest: Győző Andor, 1935).
^Bartha = Bartha Dénes, szerk. Zenei lexikon, az első kiadást szerk. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár (Budapest: Zeneműkiadó, 1965).
^MIL = Magyar irodalmi lexikon, szerk. Benedek Marcell (Budapest: Akadémiai, 1963). 
^MÉL = Magyar életrajzi lexikon, szerk. Kenyeres Ágnes, I–IV (Budapest: Akadémiai, 1967–1994).
^BR = Boronkay Antal, szerk. Brockhaus–Riemann zenei lexikon, a német kiadás szerk. Carl Dahlhaus és Hans Heinrich Eggebrecht (Budapest: Zeneműkiadó, 1983–1985).
^Pipers = Dahlhaus, Carl und Sieghart Döhring, hrsg. Pipers Enzyklopädie des Musiktheaters (München/Zürich: Piper, 1991).
^{Grove Opera} = Sadie, Stanley, ed. The New Grove Dictionary of Opera (Oxford: Oxford University Press, 1992).
^MGG = Finscher, Ludwig, hrsg. Die Musik in Geschichte und Gegenwart (Kassel/Stuttgart: Bärenreiter/Metzler, 1994–2008).
^Székely = Magyar színházművészeti lexikon, szerk. Székely György (Budapest: Akadémiai, 1994).
^ÚMIL = Új magyar irodalmi lexikon, szerk. Péter László (Budapest: Akadémiai, 1994).
^Grove = Sadie, Stanley, ed. The New Grove Dictionary of Music and Musicians (Oxford: Oxford University Press, 2001).
^Gänzl = Gänzl, Kurt. The Encyclopedia of the Musical Theatre (New York: Schirmer, 2001).
^ÚMÉL = Új magyar életrajzi lexikon, szerk. Markó László, I–VII (Budapest: Magyar Könyvklub, 2001–2007).
^ÖML = Österreichisches Musiklexikon, hrsg. von Rudolf Flotzinger 5 Bde. (Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 2002–2006).

Évkönyvek, levelek, visszaemlékezések, egyéb forrásértékű kiadványok

^NSZ [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Nemzeti Színház zsebkönyvei
^Operaház [kiegészítve a megfelelő évszámmal = A Magyar Királyi / Állami Operaház évkönyvei
^ZAK [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Zeneakadémia évkönyvei
^Zenede [kiegészítve a megfelelő évszámmal] = A Nemzeti Zenede évkönyvei
Molnár György. Budai Népszínházi ügyek és alapterv vázlat egy részvénytársulat által Pesten alapítandó operette, látványos és népies magyar színházra (Buda: Bagó, 1869).
––––––. Világostól Világosig. Emlékeimből, I: Világos előtt (Szabadka: Schlesinger, 1880); II: A budai népszinház második cziklusáig, 1849–1867 (Arad: Ungerleider, 1881); III: Világos után (Arad: Ungerleider, 1882).
Puks Ferenc. A budapesti Népszinház színfal titkai vagy a budapesti Népszinház mai viszonyai- s állapotának leirása, fölemlitésével ugy a Népszinház, mint átalán a magyar szinügy ujjá szervezési módozatának (Budapest: A Szerző, 1882).
Krecsányi Ignác. A magyar színészet térfoglalása Budán 1883-ban (Temesvár: Csendes, 1910).
Kosztolányi Dezső. „Az új operett”, Színházi Élet 10/6 (1921. febr. 6–12.), 1–2.
Verő György. A Népszínház Budapest színi életében, 1875–1925 (Budapest: Franklin, 11925, 21926).
Rákosi Jenő. Emlékezések, 1–3. (Budapest: Franklin-Társulat, 1926). 
Feld Zsigmond szinigazgató emlékiratai. Feld Zsigmond elbeszélése nyomán kiadja: Feld Olga (Budapest: Elbert és Társa, 1938).
Gáspár Margit. Az operett (Budapest: Népszava, 1949) = Kultúriskola, 5.
Várady László. „A zene szerepe az operettben”, Új Zenei Szemle 3/9 (1952. szept.), 8–11. 
Az operett kérdéseiről. A Fővárosi Operettszínház ankétja 1954. december 14–15-én (Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség, 1955) = Színházművészeti írások, 5. 
Székely György. Zenés színpad – vidám játék (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1961).
Gáspár Margit. A múzsák neveletlen gyermeke (Budapest: Zeneműkiadó, 1963). Németül: Stiefkind der Musen. Operette von der Antike bis Offenbach, übers. von Hans Skirecki (Berlin: Lied der Zeit, 1969).
Kellér Dezső. Kortársak és sorstársak (Budapest: Szépirodalmi, 1971).
Rátonyi Róbert. Operett, I–II. köt. (Budapest: Zeneműkiadó, 1984).
Dancs Istvánné, szerk. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium színházi iratai, 1946–1949 (Budapest: Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1990), I–II. köt. = Színháztörténeti könyvtár 25.
Szirtes György. Színház a Broadway-n (Budapest: Népszava, 11990; bővített kiadás: Budapest: Polgart, 2005).
Goninet, Philippe, éd. Jacques Offenbach: Lettres à Henri Meilhac et Ludovic Halévy (Paris: Séguier, 1994).
Venczel Sándor. „Virágkor tövisekkel. Beszélgetés Gáspár Margittal”, Színház 32/8 (1999. augusztus), 16–21; 32/9 (1999. szeptember), 39–42; 32/10 (1999. október), 46–48. 
Székely György. „Operettszínház – 1956”, Színház 44/11 (2011. nov.).
Gajdó Tamás. „A falusi színpadoktól a Nagymező utcáig. Székely György portréja 2. rész”, Parallel 22 (2011. dec.), 5–13.

Jegyzetek

*A tanulmány az OTKA támogatásával, az "Operett Magyarországon" posztdoktori kutatási pályázat (PD 83524) keretében készült."

• Előző
• Tovább