Elhunyt Sárosi Bálint

– Megállt az idő – mondják,

akik megálltak.

(Kányádi Sándor: Relativitás)

Sárosi Bálintnak, a magyar zenetudomány, népzenekutatás egyetlen Príma Primissima díjasának július 15-én megállt az idő, és számára a fogalom, amely életünknek az egyik legfontosabb szervezője, elvesztette értelmét. Eltávozott közülünk a Zeneművészeti Főiskola 1951-ben indult zenetudományi képzése első évfolyamának utolsó hallgatója is. Etnomuzikológiát, zenetudományt Kodály Zoltántól és Szabolcsi Bencétől, zeneszerzést Szervánszky Endrétől tanult azt követően, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen elvégezte a magyar–román szakot. Az ELTE elődjére 1944-től iratkozott be, Eötvös-kollégista lett, és miután Székelyföld a háborút követően ismét Romániához került, egyetemi tanulmányai befejeztével Budapesten maradt. Hosszú éveken keresztül szülőföldjétől, családjától elszakítottan élt, és végezte bölcsészeti és zenei, etnomuzikológiai tanulmányait. Már zeneakadémiai évei alatt kiderült, hogy a zene és a népzene elméleti kérdései mellett erősen érdekelte a zenélés mint alkotó folyamat. Saját elmondása szerint nem annyira a zeneszerzés, bár 1958-ban abból is diplomázott, hanem sokkal inkább a zene megszólaltatásának lehetőségei, módjai és titkai. A zenei előadásban ugyanolyan értékes alkotó erőre talált, mint egy csodált zeneműben. A cigányzenészek múltját a korabeli sajtó tükrében bemutató két kötetes összefoglalásában így írt erről:

„[...] zenének hangjait, versnek, drámai műnek szavait jól reprodukálni – előadni – csak alkotó módon lehet. Az előadónak a szerzőéhez hasonló tehetséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy a művet az alkotói szándék szerint tudja megszólaltatni.”

Később diplomás etnomuzikológusként is alapvető fontosságúnak tartotta, hogy a hangszeres népzene és a népi hangszerek kutatójaként a hangszereket meg is tudja szólaltatni, a gyűjtött dallamokat saját maga el is tudja játszani. Kapcsolatát kutatásának tárgyaival és humorát jól példázza a Néprajzi Múzeum 2006-os hangszerkiállításának megnyitóján elmondott beszéde befejező részlete:

„Jó ötven évvel ezelőtt volt már hangszerkiállítás a Néprajzi Múzeum akkori, Könyves Kálmán körúti otthonában. A világháború, valamint a tárolás kényszerű mostohasága a hangszereken is nyomott hagyott. A kiállítás előkészítésénél segédkezve megpróbáltam a kijelölt eszközök egyikét, a legjobb állapotúnak látszó dudát megszólaltatni. A felfújt tömlőt megnyomva a levegő ott jött vissza, ahol belefújtam. A sípok némán maradtak, de tele lett a szám molyrágta kutyaszőrrel. Ennek a szájíznek emléke villant át rajtam, mikor megkaptam a kitüntető felkérést e mostani megnyitásra. Aztán megnéztem az előkészített hangszereket és – megnyugodtam.”

Sárosi igazi székely volt, élcelődésében, konokságában és munkabírásában. Csíkrákoson, egyszerű családba született, és már csíkszeredai középiskolai, de később budapesti egyetemi tanulmányai alatt teljességében felmérte az otthonról hozott, a falusi létből eredő tudás és a magas műveltség közötti széles szakadékot, amelynek áthidalására hihetetlen erővel és elszántsággal törekedett. Származásának, fiatalkori falusi tapasztalatainak később nagy hasznát látta népzenekutatóként. Egy személyben tudta megélni, egymással ütköztetni és végül kibékíteni, egységben láttatni a kutatói és az ún. adatközlői magatartást, szemléletmódot, ismereteket. Saját magán megtapasztalhatta, hogy a népzene előadójaként egyáltalán nem a tudományos szempontok vezérlik. 2001-ben egy rádióműsorban így emlékezett erre vissza:

„Azok az idők jutnak eszembe, mikor többnyire nem hallgattuk, hanem magunk daloltuk a népdalt: az 1940-es évek tája. Az öntudatosabb városi fiatalság lelkesen tanulta – cserkészcsapatban és máshol – a leginkább Kodály színpadi és kórusműveiből származó népdalokat. Többnyire a közösen dalolható dalokat szerettük és daloltuk szívesen. Nem akadtunk meg azon, hogy „autentikus”-e vagy nem autentikus az előadás: mindenki hitelesen, sajátjaként fújta a közös dalt – azt, amivel azonosulni tudott.”

Ennek köszönhetően azt is tudta, hogy a népdaléneklés milyen előadói, technikai felkészültséget igényel, és mennyire fontos a tehetség is hozzá:

„Népdalénekléshez nem kell nagy tudás, de azt a keveset, ami az elfogadhatóság alsó határa, árnyaltan kell ismernie és éreznie annak, aki közönség előtt akar szerepelni. Ami ezen felül van, az mindig a kevesek dolga: a tehetségeseké. Akadnak szerencsére ilyenek is.”

Előadói és kutatói kettős „identitásának” érett összefoglalása a 2010-ben a Nap Kiadó gondozásában megjelent Nótáskönyve, amelyben a magyar közös dalkészletét, a legtöbbet, leggyakrabban használtakat eredetüktől függetlenül gyűjtötte egybe, népdalokat és népies műdalokat, magyar nótákat vegyesen.

Friss diplomás népzenekutatóként Kodály Zoltán javaslatára kezdte meg a hangszeres népzene kutatását, ami akkoriban lényegében feltáratlan terület volt. Sárosi döntő módon meghatározta a tudományág fejlődését, ami nélkül a hangszeres népzenekutatás nem válhatott volna az ezredfordulóra a magyar népzenetudomány fontos, dinamikusan fejlődő területévé. Népzenegyűjtései, az 1950-es évek végétől végzett kutatásai és azok tudományos eredményei úttörő jelentőségűek, és hangszeres népzenekutatásunk alapvetéseinek számítanak. Számos tanulmányban és könyvében írt a cigányzenéről és a cigányzenészek szerepéről, elmagyarázta a magyar zenekultúra számára oly fontos jelenség lényegét, vázolta korszakait, a befogadó társadalmi közeget, a zenekarok repertoárjának a nemzetközi divatok szerinti bővülését. A külföldiek által, még szakirodalmakban is gyakran félreértett cigányzene megnevezés széleskörű tisztázása érdekében fontosabb írásait angol nyelven is közreadta. Munkásságát, kutatásait nem csak Magyarországon, hanem nemzetközi színtéren is mind a mai napig számon tartják. Idősebb kutatótársak, akik még személyesen találkoztak vele konferenciákon, szeretettel emlékeznek rá, és nagy tisztelettel emlegetik. Néhány évvel ezelőtt egy nálunk, Budapesten tartunk nemzetközi szimpóziumnak a fénypontja volt, amikor Sárosi tanár úr is megjelent köztünk, közvetlen egyéniségével, székely iróniával fűszerezve a „száraz” tudományosságot.

Tudományos munkáját a Magyar Tudományos Akadémia keretein belül végezte: 1958–68 a Népzenekutató Csoport munkatársa, 1968–74 főmunkatársa, 1974–88 a Zenetudományi Intézet hangszeres népzenei osztályának vezetője, az MTA Zenetudományi Bizottság és a Doktori Tanács Zenetudományi Szakbizottságának tagja volt. 1966-ban védte meg kandidátusi értekezését, 1990-ben nyerte el a zenetudományok doktora címet, 1991-ben avatták az ELTE címzetes egyetemi tanárává, 2004-ben választották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává. Munkásságát 2005-ben Széchenyi-díjjal, 2007-ben Hazám-díjjal, 2012-ben Eötvös József koszorúval, 2014-ben pedig a szélesebb közvélemény részéről Príma Primissima díjjal ismerték el. 2018-ban a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést vehette át. Számos előadást tartott nemzetközi konferenciákon, 1985–86-ban meghívták az Innsbrucki Egyetemre vendégprofesszornak, 1994-ben a Göttingeni Egyetemen oktatott, 1969–88 ismeretterjesztő sorozatot vezetett a Magyar Rádióban. A sorozat első adásaiban lejátszott széki hangszeres felvételek késztették Sebő Ferencet és Halmos Bélát, hogy a népzenével komolyabban elkezdjenek foglalkozni, így közvetve Sárosinak és előadásainak köszönhető a táncházmozgalom 50 évvel ezelőtti megszületése. A kezdetektől fogva nyomon követte az egyre terebélyesedő modern folklorizmust, és az évtizedek során szókimondó stílusával sok mindenben segítette a mozgalmat. Falun felnőtt emberként ösztönösen irtózott a „műparasztság” jelenségétől, és szigorú kritikával szemlélte a városi fiatalok népzenei játékát.

Gyűjtőként a teljes magyar nyelvterületet bejárta, hangszeres és énekelt népzenét egyaránt rögzített, de távolibb országokban is készített felvételeket: Etiópiában, Örményországban és Kuvaitban. Életműve a nagy mennyiségű, több száz órát kitevő helyszíni gyűjtés, a sok lejegyzés mellett önálló kötetekből, számtalan tanulmányból és hanglemez kiadványból áll. Kutatásainak eredményeit összegző művek sora az 1990-es évek második felétől jelentek meg, utolsó könyve 2019-ben jött ki a nyomdából. Írásaiban megállapításait, tudományos tételeit gazdag helyszíni tapasztalatai hitelesítik. Széleskörű szakmai és általános műveltségéről, tájékozottságáról és sokoldalúságáról a 2014-ben kiadott, válogatott írásait tartalmazó Népzenei tájakon, valamint a személyes élményeit leíró, 2017-ben megjelent Bejárt utak című kötetei tanúskodnak.

Sárosi közel hét évtizedes tudományos életpályája gazdag és bő termést hozott, meghatározó kutatási eredményeket, amelyeket a szakma jelenlegi és jövőbeli képviselői megőriznek, használnak, továbbgondolnak. Lezárult életműve súlya, tekintélye és fontossága miatt a mindenkori tudományosság részét fogja képezni, tanulmányait, nevét a magyar és nemzetközi tudományos közélet fenn fogja tartani. Nekünk, kortársaknak, akik személyesen ismertük őt, az adatok és a teljesítmény mögött, vagy inkább előtt, mindig a személyisége fog megjelenni, az otthonról, Csíkból hozott székelyes vonásokon túl a lényegre törő tömörség, a szakmai és társasági szószátyárság hiánya, ami nem egyszer metsző és kellemetlen is tudott lenni. A nagyszerű társasági ember, aki kiválóan mesélt vicceket, sziporkázóan adomázott, aki 2014-ben, amikor Almási István népzenekutató 80. születésnapjának ünneplésére utaztunk Kolozsvárra, végig szórakoztatta a kisbusz társaságát történeteivel, és végül még a patinás laposüvegéből is megkínált minket jó, székely házipálinkájával. Zsigereiben hordozta a hazai népzenekutatás elmúlt évtizedeinek történetét, felelősen látva az eredményeket, erényeket, de a hibákat, tévedéseket is. Ő az a Sárosi Bálint, aki már csak az emlékeinkben él, és akitől volt munkahelyének, a Zenetudományi Intézetnek a munkatársai búcsúznak.

Richter Pál

(Ez az írás eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg) 

Sárosi Bálint fontosabb művei (válogatás):

Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); Cigányzene (Budapest, 1971, németül 1977, angolul 1978); Zenei anyanyelvünk (Budapest, 1973); Folk Music. Hungarian Musical Idiom (Budapest, 1986, németül 1990); Magyar hangszeres népzene (hangzó antológia, Hungaroton, 1980, átdogozott kiadás 1998); A hangszeres magyar népzene (Budapest, 1996); Hangszerek a magyar néphagyományban (Budapest, 1998); Sackpfeifer, Zigeunermusikanten: Die instrumentale ungarische Volksmusik (Budapest, 1999), A hangszeres magyar népzenei hagyomány (Budapest, 2008 – az 1996-ban megjelent A hangszeres magyar népzene javított és bővített kiadása), angolul: Bagpipers, Gypsy Musicians. Instrumental Folk Music Tradition in Hungary (Budapest, 2017), ennek alapján újabb átdolgozott magyar kiadás: Dudások, cigányzenészek. A hangszeres magyar népzenei hagyomány (Budapest, 2019); A cigányzenekar múltja I. 1776–1903 (Budapest, 2004). II. 1904–1944 (Budapest, 2012); Nótáskönyv (Budapest, 2010), Népzenei tájakon (Budapest, 2014), Bejárt utak (Budapest, 2017)

• 2022