A 1960-as évek elején Magyarországon jelentős fordulat ment végbe a politikai és művészeti ideológiában. A párt az 1956-os forradalmat követően újragondolni kényszerült saját művelődéspolitikáját. Megkezdődött a dogmatikus művészetfelfogástól és -irányítástól való elhatárolódás, amelynek eredményeként a művészetek már nem a hatalom önreprezentációjának közvetlen eszközei voltak. Mindinkább felértékelődött a tudományok szerepe, különösen a filozófiáé és a társadalomtudományoké, s ez a művészetekről, így a zenéről folytatott diskurzusokra is hatással volt. Míg az úgynevezett polgári zenekultúrát, s főként a (klasszikus) modernitás és avantgárd termékeit a sztálinista művészetpolitika erőteljesen kritizálta, sőt kriminalizálta, az 1960-as években már napvilágot láthattak olyan elgondolások is, amelyek szerint az „igazi” szocialista realizmus nem képzelhető el a modernitás vívmányainak adaptálása nélkül.

A közös kutatásaink eredményeire épülő előadásunkban két, nemzetközi elismertségre is szert tevő marxista zenetudós, Maróthy János és Ujfalussy József modernitás-koncepcióját vizsgáljuk művelődéspolitikai, ideológia- és zenetörténeti, illetve zeneesztétikai szempontok alapján, arra keresvén elsősorban a választ, hogy milyen tényezők mentén gondolták 1956 után újra a zene helyét a szocialista társadalomban.

• Tudományos fórum