Végignézve az elmúlt tíz esztendő legújabb és egyben legfontosabb nemzetközi zeneesztétikai trendjeit, kijelenthetjük, hogy – elsősorban német nyelvű tudományos körökben, de az angolszász szakirodalomban ugyancsak – egyre inkább teret nyernek az úgynevezett metazenei jelenségekre, illetve a zenei önreflexivitás kérdéskörére vonatkozó kutatások.
Doktori disszertációm, melynek vázlatos bemutatására jelen előadásban törekszem, a metazene egyik jellegzetes műfajának, a művészoperának a születését, illetve az első világháború végéig tartó fejlődését igyekszik megrajzolni, és rajta keresztül azt a kérdést megválaszolni, hogy a vizsgált művekben megalkotott, fiktív művész képe milyen viszonyban áll kitalálóik világnézetével, filozófiájával, s a művészrőlművészetről való gondolkodásával.
Szrkjabin, Schönberg és Pfitzner (illetve az itt kevésbé hangsúlyos szerephez jutó, de a téma szempontjából nem különben fontos Franz Schreker) vonatkozó darabjait kevésbé műfaji és formai hasonlóságok kötik össze, mintsem inkább témaválasztásuk: e darabok főszereplői zeneszerzők, s a darabok az ő külvilághoz és művészethez való viszonyukat dolgozzák fel.
Megítélésünk szerint e művészoperák – Hermann Danuser fogalmával élve – világnézeti zenék (Weltanschauungsmusik), tehát azzal a szándékkal születtek (vagy fogantak), hogy tükröződjék bennük alkotójuk (művészet)filozófiája. A kérdés persze mindannyiszor ugyanaz: egy műalkotás mennyiben válhat a filozófia közvetítőjévé, illetve, hogy kimutatható-e azonosság vagy hasonlóság a művekben megjelenő művész-figura és a „reális” alkotó között.

• Tudományos fórum
• 2012